Eljött az a nap, amit nagyon vártam, megelégeltem mindenki hülyeségét. Tele lett a hócipőm és elkövettem azt ami általában megakadályozza azt, hogy tartós emberi kapcsolatokkal vegyem körül magam. Kicsit elfogott az az érzés, mint amikor egy svábbogárnak próbáltam megtanítani az ABC-t. Szóval nem csak itt gyomláltam, hanem a facebookon is. Van egy olyan rossz dolog ebben az animátor életben, hogy megtanulsz nagyon hamar elengedni embereket és hipp-hopp észre se veszed és genetikusan beléd ivódik az, hogy bizonyos időközönként lecseréld a téged körülvevő ember állományt. Ne kérdezd, hogy ez miért jó. Nem tudom. Talán az újrakezdés adta lehetőségek tárháza a végtelen szabadsággal kecsegtet. Lehetek mogorva bezárkózó alak, vagy pörgős kretén, vagy nyomi okostojás. Szinte bármi lehetsz, amikor bekerülsz egy új környezetbe. Lehetsz te a társaság közepe, vagy épp szorulhatsz a perifériára. Erről sokan azt gondolják, hogy megjátszás. Én azt gondolom, h lehet több oldala is egy embernek.
Sokat beszéltem és még fogok is arról, hogy milyen az animátor élete. De milyen hatással van rád az animátorkodás?
Először is szinte feldolgozhatatlan szabadságot ad. Persze vannak kötöttségek, de közel sem annyi, mint egy átlagos munkahelyen. Emelet idővel megtanulsz könnyen kapcsolatokat kötni és könnyen elengedni azokat. A lelked tánca egy percre sem áll le és a mottóddá válik a következő mondat: Az emberek jönnek mennek, hogy velem tartasz-e csak te döntöd el.
Nem tehetsz mást mész előre, amerre arccal előre vagy és reméled, hogy jó irányba tartasz. Nem tudom, hogy jó-e az amit csinálok, és néha azt sem tudom, hogy miből tudom majd lemérni. Miből méred le azt, hogy jó ember vagy-e?
A mások elismerésén? Lehet. De lehet csak nem mutattad meg nekik a múltad sötét foltjait vagy a személyiséged sötét jegyeit.
A saját véleményed? Lehet. De lehet, hogy szubjektív módon részre hajó vagy. Legyen az akár pozitív, akár negatív, mindig torz marad a magadról alkotott kép.
A normák teljesítése? Állj! Mi is ez? Már a kérdés is zagyva, de nem tudom tömörebben kifejteni. Normák: kocsi lakás, család, okos szép jól nevelt, boldog gyermekek. Szóval, akkor vagy jó ember, ha mindezt megteremted és közben még a méltóságodat is megőrzöd?
Mindegyikre azt mondják, hogy jó ember. Jó ember az, akire a halálakor sokan emlékeznek fájdalommal, hiánnyal? Nem csak.
Mesélek nektek valakiről. Apámról.
Nekem két apám is volt, vagy mondhatjuk, hogy több is. De most csak az egyikről mesélek, aki csecsemő koromtól nevelt.
Nem mondanám, hogy jó ember volt. Azok a normák szerint semmiképp, amiket felsoroltunk az előbb. Semmije nem volt anyagilag. És azt a keveset is néha alkohollal és rendszeresen cigivel pusztította. Mások elismerését a legcsekélyebb módon sem igyekezett elnyerni. És a maga véleményét, csak sejthetem, de szerintem önmagát is gyűlölte. Én mégis jó embernek tartom. Az egy dolog, hogy talán soha nem fogom megérteni. Adott a helyzet. Ő maga rokkant nyugdíjas volt. Gége rákkal operálták és kivették a gégéjét. (Mégis dohányzott... :) ) A rokkant nyugdíj soha semmire nem volt elég. Hogy is lehetne elég 29000 Ft egy hónapra. Még 20 évvel ezelőtt is csekély összeg volt, nemhogy 10 évvel vagy 5 évvel ezelőtt. És a mindenkori kormány sose arról volt híres, hogy a bajban lévőket segítse. Nem gazdasági érdek. Mégis valahogy a felszínen maradtunk. És későbbre utalva emiatt a helyzet miatt kezdtem el dolgozni már 14 évesen.
De most apámról van szó, arról a férfiről, aki mégiscsak felnevelt. Annak ellenére, hogy kilátástalan helyzetben volt maga is rokkantként. Neki soha egy percig nem volt kötelessége engem nevelni. Mert vér szerint nem kötötte hozzám semmi. Talán csak a magány. A magány ami kínzóbb az embernek mindennél. Nézz most magadba! És lásd be: van-e kínzóbb a magánynál? Az ember hihetetlenül erős tud lenni. A gyenge testét éheztethetik, össze törhetik, fázhat, melege lehet, szomjazhat. De ha csak egy perc választja el a dicső mártír léttől kitart egy eszme mellett és képes a halálba menetelni. De a lélek törékeny. Sérülékeny és olyan kis dolgok azok, melyek hatást gyakorolnak rá, melyek másnak akár nüansznyiak lehetnek. Minden lélekre gyakorolt agresszió és fegyver közül a magány a legpusztítóbb. Nézd csak meg! Akit elzárnak a világ elől, és börtönbe csukják, őt is közösségben tartják. Még ha a társadalomtól el is zárva. De aki ott is deviáns, azt magányra ítélik, ameddig meg nem törik a lelke. Apám lelke erősebb volt, mint azt ő valaha hitte volna. Sose volt pallérozott elme. De érzéke volt ahhoz, hogy a tudást, honnan szerezheti meg, amire épp szüksége van. Talpra esett volt és soha nem adta fel. Nem tehette. Menekült. Menekült önmaga elől. Ha dolgozott, akkor a gyomra elől menekült. Ha a büszkeségét feladva akár idegenektől segítséget, ételt kért, akkor az éhes tekintetem elől menekült. Amikor gyermek voltam, akkor soha nem tudtam mi zajlik és mi történik, de amikor meghalt, akkor mint egy gát átszakadt a tudatomban a sok információ, érzés, történés. És a hiánya még nagyobb kétségbe esésbe lökött. Mert mélyebben megértettem, hogy mennyire nem értettem őt. Gyűlöltem. A szó szoros értelmében gyűlöltem őt. És őt hibáztattam, hogy miért nincs nekem olyan életem, mint másnak. Akiknek vannak szüleik, akiknek akár nincs mind a kettő meg, de legalább egészséges és dolgozik. És ha nem is gazdagon, de el tudja tartani a gyerekét. GYŰLÖLTEM! Azt az embert, aki minden nap az ételt adta nekem, a maga szájától megvonva. Te mikor éheznél másért? Olyanért, aki megvet, lenéz, és gyűlöl? Aki nem a te gyermeked és közöd sincs hozzá. Azt hiszed tudod mi a szeretet? Még én sem tudom milyen szeretet az, ami így szeret. És rettegek attól, hogy soha nem fogom megérteni és soha nem fogom magamnak megbocsájtani, hogy gyűlöltem őt. Aki a világon a leginkább megérdemelte volna, hogy szeressem. Aki ha nem tévedek csak is azért védett meg az intézettől, hogy idős korában szeressem és támasza lehessek. Én nem ezt tettem. Csak gyűlöltem azért az életért, ami nekem jutott. Amikor élete kanóca az utolsó millimétereken futott én menekültem. Ösztönösen tudat alatt megéreztem, hogy meg fog halni. És mint egy patkány menekültem a halál szele elől. Nem látogattam a kórházban. És amikor haza engedték én eljártam otthonról, hogy ne legyek vele. halála előtt pár nappal békét kötöttem vele. És bocsánatot kértem tőle. De amikor meghalt nem voltam mellette. Sőt össze veszve mentem el otthonról. Egy olyan apróság miatt, hogy miért tette bele a pőrköltömbe a tarhonyát. Én felkaptam a vizet és faképnél hagytam. leléptem a barátnőmhöz. Ez volt pénteken. Én hétfőn reggel mentem haza és azt hittem csak alszik. A szemüvege félre billenve a fején, ahogy a párnáról lecsúszott a feje a kinyújtott karján pihent. Én köszöntem neki. De nem válaszolt, és néztem. Csak néztem. Ledöbbenve. Magamhoz térve állatias üvöltéssel tudtam csak fogadni a hírt, hogy nincs többé apám. Nincs aki a világban megvédjen, egyedül maradtam. Magányos vagyok. Ez volt, az, ami felnőtté tett. Innentől fogva csak magamra számíthattam. Nem volt senki se barát, se barátnő, se szerelem, aki örökké velem lenne. Az elmúlás dallama első akkordjainak szólamát zengte a lelkemet körbe. Megértettem, hogy az élet kötelező eleme az elmúlás és ezzel együtt a predesztív magány is. Hogy mi tesz engem olyan pokolian pörgős animátorrá? A félelem. A rettegés a magánytól. Igyekszem olyan emberré válni, akit szeretnek és megbecsülnek az emberek. Az az én motorom. Ezért vagyok animátor.
Kérlek ne ítélj meg, mert nem vagyok tökéletes. Ne ítélj meg a hibáim miatt és azért sem mert ennyire kitárulkozom most. Lehet hiba, lehet lesznek olyanok, akik vissza fognak ezzel élni, de ha csak egy embernek is megindítottam a lelkét, akkor lehet megérte.
