Cápában már találtak kutyát, lovat, birkát, fókát, mindenféle halat, rákot hálóval együtt, teknős páncélt, visszapillantó tükröt, tengeri tehenet, vízi- és szárazföldi madarat, csizmát, elemlámpát, polipot, horgászbot nyelét orsóval, egész pontosan minden olyan dolgot, ami a tengerben megtalálható, és a cápa le tudja nyelni. És innentől kezdve az én fejem is szerepelni fog ezen az illusztris listán. Na most akkor mi van? Meghaltam?
Vegyes érzelmekkel vagyok embertársaim iránt. Van egy kevés, akiket képes vagyok befogadni, és azt hiszem az összes többi a halál faszába idegesít.
Vegyük példának azokat az embereket, akik rettenetesen felszínesek. Utálom őket, mert nem hoz lázba a manipulálásuk. Olyan könnyű dolog, mint egy hülyével sakkozni. Elvannak a kis példaképükkel, lett-légyen az épp Dukai "miss beképzelt picsa" Regina, vagy bármelyik Budapest Éjjel-Nappal-os csíra. Olyan egyszerűek ezek a planktonok, dobj nekik egy csontot az emberek csodálatával körítve és a kis önbizalom hiányos lelkük azonnal az adott cél irányába fog kaparni, mint egy éhes kutya. Vegyük példának, az egyik exem. Milyen meglepő, hogy exem... :D Na mindegy: ő Hena. Szeretem, mert aranyos meg minden, de olyan mintapéldája a társadalom felszínén élő egysejtű fotoszintetizáló planktonoknak, hogy iskolapéldaként lehetne mutogatni. A boldogság felé törekvés minden embernek sajátja. Csak van, akinek kevesebb is elég. Minél mélyebb és barázdáltabb egy szürkeállomány, annál nehezebb boldoggá tenni. Mert egyre inkább felfogja az öntudata azt, hogy a természet igazi arcától idegen, nem ismert fogalom a boldogság. Ez persze baromság is lehetne, de ha belegondolsz egy rohanó, az életéért küzdő préda nem a boldogságáért küzd. Az élet, pedig javarészt a zsákmány és préda futásáról szól. Az a néhány pillanat, amikor nem ez történik Isten kacsintása a teremtett világra és az a valami, ami megadja életünk miértjét. Ezt nevezzük sokan boldogságnak. Azokat a pillanatokat, amikor megtanulunk nem elfutni és nem a kötelező szerepekbe bújni, hanem átélni a csodát, aminek részesei vagyunk lett légyen az préda szerep vagy vadász.
Szóval visszatérve a boldogság témaköréről a felszíni planktonok világához. Ez a Hena egy aranyos és alapvetően nem rosszindulatú lány, de olyan szintű önsajnálattal van megverve, amit soha senki nem tud belőle kinevelni. És sajnos, nem sajnos ez maximálisan befolyásolja. hihetetlen szeretethiánya van/volt/lesz, aminek a kielégítéséhez nem feltétlenül elég egy ember törődése. Neki középpontban kell lennie, hogy dicséretet kapjon és ezáltal többnek és jobbnak érezhesse magát. Éppen ezért nála ez az egész vágyakozás a tökéletes vagy ahhoz közeli társ megtalálásában manifesztálódik. Szinte rémisztő lesz, ahogyan ráveti magát az ember érzelmeire és szinte kipréseli a másikból azt.
Van a másik véglet, akik egyáltalán semmilyenek. Akik langyos emberek. Semmi karakterisztika. Csak tengődnek bele a világba. Keresik a helyüket és nem is tudják, hogy merre tartanak, csak sodródnak, mint egy döglött hal teteme a folyóban. Szépen lassan felemészti őket a természet, a világ és egyszer csak úgy eltűnnek. A szűk környezetüknek hiányt hagyva, de semmi lényegest nem teremtve, letéve. Idegesítenek. Mert bár nem minden ember arra született, hogy alkosson. Többek közt én se, de ők gyakorta meg se próbálják. Töltelékek. És hiszem, mert így kell lennie, hogy bennük is van tehetség, de sokszor nem kutatják fel. És nem aknázzák ki. Ezzel nem csak önmagukat meglopva, hanem a nagy kollektív szellemi tulajdont is, aminek szüksége van minden egyes cseppre a világ kreativitásából és értelméből. És nem utolsó sorban azért rühellem ezt a típust, mert nem tudok vele mit kezdeni. És mint ilyen, nem tudok vele azonosulni. Nem tudok ambíció mentes lenni.
Irritálnak a közönséges emberek. Nálam nincs nagyobb szitok, mint ha valakit le prolizok. Ez részint a másik alapműből ered: Orwell 1984, másrészt maga a szó tökéletesen jelöli, szinte minden aspektusában azt amitől irtózok és igyekszem magam távol tartani. Nem szeretem a kiabáló, heves embereket, akik apró dolgokon üvöltenek, mint a sakál. Nem szeretem, ha valaki közönséges, vulgáris. Ezt inkább nőkre értem, Mert a férfiaknál egy-egy finoman a kellő helyen bajusz alá tolt szolid bazdmeg, szinte kötelező is bizonyos élethelyzetekben. Az alapvető nyelvhasználatot is ehhez igazítjuk. Mégse lehet, hogy egy építkezésen a művezető, a segédmunkást, Strauss, Goethe, Nietzse példákkal bombázza. Hanem oda varrja az utasítás mellé egyfajta nyomatékosításképp a szolid bazdmeget és mindjárt menni is fog az a glettelés, hogy a macska rúgja meg. Nem szeretem, ha egy nő túlzóan magamutogató, de azt se, ha túl félénk. Ebben középutat kell találni lányok!
Egy ideje a tömeg is rettenetesen irritáló tud lenni számomra. Nem szívesen megyek el olyan buliba, ahol tudom, h hihetetlen mennyiségű ember lesz. Utálom azt, amikor átsétálni próbálsz egy termen és nem tudsz haladni, mert pont nem férsz el az előtted lötyögő idióta seggfejtől. Kicsit enyhébb a helyzet, ha pont egy 40 fős csajkoszorúba csöppentél bele. De rontani tudja ezt, ha undorodó arckifejezéssel merednek rád. Mert a lányok képesek arra a kretén csordaszellemre, ha egy srác az egyiküket kiszúrja magának, csak azért is elüldözik tőle. Mert ha ők nem pasiznak, akkor a másiknak se legyen jó. Ilyenkor összehangolt támadást kell indítani, hogy szétrebbentsük az irigykedő plebst.
Ezen felül rengeteg ember idegesít, de legyen az egy következő bejegyzés témája, hogy ki és miért. De a lébyeg marad, hogy most jól megkapta mindenki a magáét! :D
