Hey hey!!!
Helyzet jelentés. Azt hiszem az élet egy szűk tér. És az emberek csak csapongnak a lehetőségek között. Néha kifejezetten azt látom, hogy a mai világban a lét olyan, mint egy labirintus. Vannak benne veszélyes részek és kellemetlen szakaszok. De van, amikor érzed szinte, h jó irányba haladsz. de ekkor jön egy kanyar és pont ellenkezőleg vezet tovább az út.
Ennek ellenére, hogy ez meglehetősen rosszul hangzik, azt gondolom, hogy ha egy szabad térbe kerülnénk, ahol IGAZÁN bármerre indulhatnánk térben és időben, mégiscsak egy helyben maradnánk. Mert az ember szangvinikus természete nagyon bús lesz, ha nincs mihez viszonyítania. Abszolút módon gondolkodni, és nem relációkban csak kevesek adománya. És ezek az emberek a gyenge, ostoba többség kényelme érdekében próbálnak a konformizmusba belerázódni több, kevesebb sikerrel.
A blogot több céllal indítottam. Volt benne egyfajta önterápia, kihívás, vagánykodás, meg megmondóemberré válás. Nem célom, sok ember elé tárni az írásaimat. Inkább, csak szűk rétegnek, nektek. De ha ez mégis világot változtató erőt hordozó sorok, akkor idővel úgyis széles ismeretségre tesznek szert.
Az első szavam gyerekként az a nem volt. És azóta is sokat mondom nap, mint nap. És most úgy érzem, hogy a párkapcsolatokra ugyan ezt fogom mondani. Tulajdonképpen jól megvagyok egyedül. És kinyitni a szívemet egy másik ember felé félelmetes és túl sok energiát igénylő dolognak tűnik. Nem vagyok türelmes. Nem vagyok jó fej. Dávid szerint megkeseredett vagyok. És amikor ezt kimondta, engem szíven ütött a dolog. Mert soha nem akartam ilyen lenni. A mai napig tudok lelkes lenni. És minden nap van motivációm felkelni. Van remény, de ami a párkapcsolatokat illeti tulajdonképpen keményebb a véleményem, mint egy szikla.
Most van valaki aki érdekel. De szerintem el fogom követni azt a hibát, amit általában szokásom: a félelem miatt már az elején kinyírom a dolgot és egy dühvel és tettettet örömmel végignézem azt, hogy ismét a füstbe száll egy lehetőség a boldogságra.
Nekem nem párkapcsolat kell. Nekem nem egy újabb nő kell az életembe. Hanem egy társ, aki megért és ismer, aki érez, aki szeret, aki elfogad. Sablonos vagyok tudom. Semmiben sem különbözöm tőletek. Nem vagyok se több, se jobb se más. Ugyan az a sablonos szarkupac vagyok, aki TI vagytok. Az ember a külső hatásokra felel. És ezeknek a belsőre gyakorolt hatása az, ami megszabja egy ember végleges formáját. Keretrendszert ad. És vissza tértünk. Mi emberek igényeljük a korlátokat és azt, hogy előre gyártott lehetőségek legyenek előttünk. Szükséges a viszonyítás. Még ha nem is labirintusban, hanem egy végtelen szobában, akkor is legalább tudod, hogy merre van a fent és a lent. Már viszonyítasz. Csodás dolog lehet az űrben lenni, és mégis félelmetes, mert ott nem tudsz mibe kapaszkodni: REPÜLSZ A SEMMIBE ÁÁÁÁÁ
Elveszel, és csak a tájat tudod szemlélni és viszonyítani, de olyan sok és felfoghatatlan, hogy elveszted a fonalat és a korlátlan lehetőségektől való félelem szétárad a testedben, keveredik a véreddel és méregként elönti a legkisebb porcikádat is.
Azt hiszem a párkapcsolattól való félelmem ugyan itt gyökerezik. A lehetőségek végtelen tárháza. Akivel találkozom, az izgalmas, új. De ugyanakkor lehet bármi/bárki. Hazudhat, lehet őszinte, lehet kedves, vagy szemét. Bármi. És ez rémisztő. Na és itt a rákfenéje, hogy miért is fárasztó egy új párkapcsolat: figyelni kell, kutatni, foglalkozni a másikkal...legyőzni a félelmedet.
De van remény. Tudom. Ha én tudok még őszinte szeretettel fordulni valaki felé, akkor lesz olyan is, aki felém tud ilyet érezni.
"Tudom, hogy vár még rám
A Holdnak tán
A túloldalán
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen
Angyal-nyelven" Ákos-Keresem az utam
