Olyat dolog jutott eszembe gyermekkoromból, ami megindított. Egy embert láttam, akinek az élete tökéletesen kisiklott. De ezt én láttam. Mások, ha ránéztek kívülről egy csövest láttak volna, aki hőbörög. A fonnyadt, de szikár testén XXL-es polárpulóver koszos nadrág volt. Arca barna, haja rövid, de kopaszodó, még fekete. Nem lehetett több 40 évesnél. Amikor az ember ránézett egyből az orrán akadt meg a tekintete. Olyan laposra volt verve, hogy szinte csoda, hogy az arcán maradt. És nem érted, hogy lehetett ennyire bele verni valaki arcába az orrát. Hangja, amikor megszólalt, mélyebb volt a mozi előzetesek szinkronjánál, de szárazabb. Mint aki folyton be van rekedve.
Elsőként csak az tűnt fel, hogy hőbörög. Persze ez ebben a társadalmi osztályban nem csoda. Elrontott életek, szenvedés és fájdalom jut osztályrészül ezeknek az embereknek. Nem ez volt most a fontos. Hanem az, ami ezt az embert különlegessé tette szememben. Olyan dolgot láttam a szemében, és a tetteiben, amit eddig még nem tapasztaltam és magam csak rettegek tőle, hogy valaha is megérem. Kilátástalan rettegést. Amikor ránéztem, láttam benne azt a jobb sorsra érdemes gyereket, aki felnőve az élet színpadján a betört orrú csövest alakítja.
Ez nem az a színház, ahol kiesel a szerepedből és vissza vedlesz azzá aki vagy valójában, ha a tragédia túl nagy ahhoz, hogy megemészthesd. Ez az a színház, ahol, ha elrontod a szöveget, akkor meg is hallhatsz. Vagy ha jókor lépsz be a történetbe és a rendező úgy írta meg életed forgatókönyvét, akkor akár korlátlan hatalmad is lehet magad felett.
Egy tragédiát láttam. Mert minden gyerek megérdemel egy esélyt.
Láttam, hogy egy régi szar bicskával hadonászik. Láttam, hogy hőbörög. De tudtam, hogy nem nekem, vagy nem azoknak szól irigyen, akik a buszt várják, hanem annak a ténynek, hogy neki ezt meg kell élnie. Menekülne, mint bárki más. A félelmét agresszióval elfedi. És akkor bár sose érzi újra a szerető gondoskodó törődést, mégis legalább annyi nyugta lehet, ameddig a többiek rettegnek tőle. És akkor végre pihenhet és gondolkodhat, hogy hogyan is hozhatná helyre azt a hibát, amit az élet követett el. És senki nem vállalja érte a felelősséget.
Hogy ezt honnan tudom?
Megkérdeztem. És beszélgettem vele. És bár rühellem a színes "sukár" cigányokat, nála nem zavart, hogy cigány volt. Mert ő nem a sukár hőbörgő tolvaj fajta volt. Egy őszinte ember volt. Nem lehetett más. Őszintének kellett lennie, mert annyira félt, hogy azt már nem lehetett tagadni. Rákos volt. És a soha be nem teljesedett életét gyászolta. Ez az érzése mindenen áthatott. Még a hőbörgésén is. Amikor fogadkozott, hogy megöl mindenkit, akkor is tudtad, hogy bár megtenné. De nem fogja. Mert nem gyilkosnak született. Mert senki nem gyilkosnak születik. Mindenki csodálkozó szemű kisemberként jön a világra és annak keménysége, ridegsége teszi azzá az embert, amilyen lesz. Ha jó embernek érzed magad, az sajnos, minimális mértékben a te érdemed. Javában a környezeted érdeme. És te csak annyit tettél azért, hogy ott lehess ahol vagy, hogy értő szemmel tekintesz körbe magad körül. Nem tudom, hogy létezik-e Isten. De valamilyen rendszer a világban és az emberek sorsában van. Én a magam részéről elhiszem, hogy van Isten. de ez az én véleményem. És csak remélem, hogy nem olyan sorsot szán nekem 40 éves koromban, amilyet ennél a csövesnél láttam.
(Ez az ember kb 2 héttel az első találkozásunk után meghalt, torok rákban. Sose kérdeztem a nevét.)
