Tegnap kaptam egy idézetet:
"Ha valóban Boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy megszerezd, így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Ha meg megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban attól fogsz félni, hogy elveszted. A nagy félelemben megint elfelejtesz boldog lenni. Ám a boldogsághoz nem kell semmi, nem kell hozzá indok. Csak az ego, az elme keresi az indokokat, mert képtelen felfogni az Élet ellentmondásokkal teli teljességét, tökéletességét. Az elmét az ok-okozati összefüggések létrehozása élteti, de mindez csak illúzió: amikor boldog vagy, arra alapvetően nincs indokod. Amikor igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol, amikor fáradtan hazaérsz, és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire. Amikor valóban Boldog vagy, akkor eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te magad vagy a Boldogság, akkor az egod, az elméd megszűnik! Ekkor csak vagy, s ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért."
(A. J. Christian)
Ez beindította a fantáziámat:
A boldogság olyan mint a fing.
A hozzád közel állók érzik igazán, és van, amikor dühíti is őket.
De örülni, csak te tudsz neki igazán.
Egyébként meg hamar elillan.
Hogy ki melyik hozzáállást vallja magáénak, az nem az én felelősségem. Bevallom, tisztességgel megizzadtam, mire elolvastam az első idézetet és komoly erőfeszítést igényelt, hogy minden aspektusát értelmezzem. Számomra a fenti idézet szentimentális ábránd. Az ember életének legfőbb mozgatórugója a boldogság keresése, de a legtöbben azzal sincsenek tisztában, hogy mi is az a boldogság. Megfoghatatlan érzésnek definiálnák, vagy problémamentességnek, szerintem viszont egyik sem igaz. A boldogság egy érzelem, semmi több. Sok dolog kiválthatja, de mindig más-más szinten. Véleményem szerint nem az a fontos, hogy boldog legyél, hanem hogy egészséges, és ehhez szükséges néha az is, hogy szenvedj. Például, amikor nekiállsz edzeni szenvedsz, mert a francnak van kedve izzadni és súlyokat emelni, az eredménye végül mégis boldoggá tesz.
Vagy ugyanez a szerelemben. Hiányzik, szenvedsz, amíg nincs veled, de annál boldogabb vagy, amikor együtt lehettek. Szerintem a boldogság a természet azon drogja, amely arra való, hogy az ember céltudatosabb és hatékonyabb legyen. Egyfajta gyógyír a megtört, meggyötört embernek. A boldogság azonban önmagában nem old meg semmit. Mondjuk, hogy olyan, mint az alkohol. Ha megfelelő mennyiség áll a rendelkezésedre, elfeledkezel a problémáról, lerészegedsz és olyan ostoba leszel, hogy még a kérdést sem fogod fel. A boldogság ugyanezt teszi veled, annyira eltereli a figyelmed, hogy eszedbe sem jut a probléma, mámorba ringat. Nem vagyok a drog fogyasztás ellen. Drognak tekintem az alkoholt, a kávét, a szerelmet, az edzést, a munkát, a szexet, a hazugságot, a barátokat, a napfényt, a repülést, a magamutogatást, a dicsekvést, tulajdonképpen mindent, ami függőséget okoz és valamilyen módon endorfinnal borítja el az agyad. Nem vagyok ellene, de a magam részéről szigorúan megválogatom, hogy milyen drogokat alkalmazok, mikor és mekkora mennyiségben. Inkább puritánnak tartom magam, keresem az optimális arányt a káros hatás, a befektetett energia és a nyereség közt. Ez az arány-trió, ha megfelelő értéket mutat, akkor legitim lesz a drog.
A "drog" szónak pejoratív értelme van, de mint láthatjátok, újragondolható és újradefiniálható. Ha így tekintünk a boldogságra, akkor az egy rendkívül hatásos, jószerivel káros hatások nélküli, ingyenes drog; mégis igen komoly függőséget okoz. Nevezhetjük ezért akár az érzelmek heroinjának is. Aki párkapcsolatban tapasztalta meg a boldogság azon szintjét, amely minden gondját-baját elsöpörte, az párkapcsolat függő lesz, míg aki ugyanezt a sportnak köszönhetően élte meg, az megszállott sportfüggővé válik. Aki pedig az animációban...
...Nos, az olyan lesz, mint én.
Nekem az animáció a drogom és minden, ami hozzá kapcsolódik. Az, hogy nem kell a létfenntartásommal foglalkoznom, mert szállás, étel biztosított. A munkámmal örömet okozok, így közkedvelt személy vagyok. (Az meg már csak a hab a tortán, hogy mindezért nem kevés pénzt kapok.) Tökéletes egy olyan embernek, akinek a család hiánya miatt nincsenek kötött családi kapcsolatai, és aki a mindennapjaiban égő sebként éli meg a magányt.
Ebben a formában ez persze túlzásként hat, és sajnálatot váltana ki belőletek felém, de nekem nem ez a célom. Igen, magányos vagyok, de ez nem feltétlenül baj, hiszen ezzel minden ember így van a planétán. Egyedül születünk, és úgy is halunk meg. E között a két pont között, ha az élményeinket megosztjuk másokkal, akkor az élvezeti fokuk és értékük hatványozódik. Így ha erre tekintünk a magányom nem segélykiáltás, hanem pusztán vágy az életem kellemes oldalának megosztására. Önző haszonszerzés céljából, mert tök király dolog elsétálni a nyári napsütésben fagyizni, de sokkal jobb megosztani ezt az élményt egy olyan emberrel, akit szeretek. Ezért igyekszem az életem minden percébe bevonni az embereket.
Van aki ezt a párkapcsolatában éli meg, és ilyenkor mint két összepasszírozott gyurma homogén egységet alkotnak. De szabad két individuális lényt homogén egységként kezelni? Szerintem nem. Megfelelően kell távolságot tartani a szerelmünktől is, hogy hiányozhassunk neki és bennünk is felébredjen hiánya. Hányszor láttuk, tapasztaltuk azt, hogy egy szerelmes pár éjjel-nappal együtt van míg egy idő után egymás agyára mennek. "Pedig olyan szépen indult..." Szokták mondani. És nem értik miért és hol cseszték el.
Meg kell adni mindenkinek a szükséges magánszférát és teret. Persze könnyű ezt mondani, de a mindennapokban igencsak nehéz megvalósítani. Szerintem mindennek az alapja a kommunikáció módja és helyessége. Nyíltan és őszintén kell intézni a dolgainkat. HŰŰŰ mekkora közhely ez, de mennyire igaz! Gondold csak végig...ha elmondod a másiknak, hogy most a barátaiddal mész és bulizol, akkor az átlagembernek mi lesz a reakciója? De ugye nem csalsz meg???? Te meg: peeersze, hogy nem! De a kapcsolat jellegétől és a kísértés mértékétől függően, megteszed mégis (avagy sem).
A magam részéről nem zavar, ha a másik független lényként értelmezi önmagát. Ha nem látom, nem érdekel, hogy kivel, és mit csinál. Az ő felelőssége, hogy mennyire szeret és mennyire őszinte velem, én pedig felelek a saját a hűségemért. Az a legfontosabb, hogy őszinték és kommunikatívak legyünk.
Vegyük példának a sokszor említett hasonlatot. Tételezzük fel, hogy van egy csodálatos madarad és te, féltve őrizve a kincsedet kalitkába zárod, elfeledve, hogy miért is jelentett számodra olyan sokat, hogy milyen gyönyörűen csillogott a nap a színes tollakon. A madár, mert szeret téged, hajlandó lemondani a szárnyalásról, szép lassan a tulajdonoddá válik, s szabadságától megfosztott lényként belepusztul a bánatba, hogy már soha nem szárnyalhat, fogságba esett. Tiéd ugyan a csodálatos madár, de éppen a lényegét veszítetted el. Ha kiengeded, és szeret annyira, hogy nem repül el, vagy egy kis szárnyalás után visszatér hozzád, akkor soha többé nem kell bezárnod azt a kalitkát. Hűséges társaddá és barátoddá válik, hogy aztán életetek végéig csodálhassátok egymás képességeit, s nem vet árnyékot a kapcsolatotokra a fogság réme.
Párkapcsolatra levetítve, ez az alapja az én már-már túlzott nem-féltékenységemnek. Mert, ha a kedvesem, akit szeretek mégiscsak összefekszik mással, az azt jelenti, hogy nem én kellek neki. Vagy nem tudja, hogy mi kell neki és keresi, de ebben a keresésben sem akadályozhatom, ha nem akarom korlátok közé szorítani. Nekem olyan pár kell, akiben tökéletesen megbízhatok, és ez csak akkor lehetséges, ha biztos lehetek benne, hogy akkor sem választ mást, ha meg is van rá a lehetősége. Ez az a mechanizmus, amit a párfüggőség megöl.
Nézzük a többi káros hatását a boldogság-drognak. Mi van akkor, ha valaki mondjuk a motorozásban találja ezt meg? Akkor aránytalanul sokat költ erre, ha valami felborul az életében. Az ember személyisége képes eltolódni abba az irányba, hogy a sérülést kompenzálva a boldogságot keresve elfordul a társas kapcsolatoktól és csak a motorozásnak szenteli magát. Sokaknál ugyanilyen a munka.
A legfőbb alkalmazási területe a Boldogságnak, a magány ellen vívott harc. Ha magányos vagy ész nélkül kutatod azt a forrást, amiben rálelhetsz az áhított boldogságra, de attól, hogy lesz egy barátod/barátnőd, még nem küzdötted le a magányt. Lehet, hogy boldog leszel, megtalálod az igazit, de a magány leküzdéséhez nem a megfelelő társ megtalálása a kulcs, hanem az önmagunkkal való megbékélés. Mert ha szakítotok, akkor ismét magányos leszel, és a boldogság hiányában újra rátalálsz a problémára. Ennek első lépése önmagunk megismerése, ami egy hosszú és nehéz folyamat, és csak az első lépés az úton...
Azt mondtam magamról, hogy magányos vagyok. Igen. De nem abban a formában, ahogyan azt ti valószínűleg gondoljátok. A magány a saját szubjektív esetemben az élmények másokkal való megosztásának vágya, míg a valódi magány az, amikor kilátástalan az életed, és senkihez sem vagy képes kötődni.
Ennek a legfőbb oka az önismeret hiánya. Mert hogyan is kötődhetne egymáshoz két ember, akinek az önképe homályosabb, mint egy részeg fénykép a sötétben?
Mégis, hányszor látunk ilyen típusú kötődést...Hogyan lehet ez?
Tudatosságot nélkülöző érzelmi alapú kapcsolatokkal. Nem ismered, mégis szereted, és ezért hozzákötöd az életed valamilyen formában és intenzitással, a türelem-készleted erejéig.
Mondhatjuk azt, hogy különleges emberismerettel rendelkezem, és nekem kevesebb idő megismerni embereket. Ennek persze alapja és folyománya az, hogy folyamatosan elemzem őket viselkedésük és kompetenciáik alapján, ezért viszonylag pontosan tudom prognosztizálni a reakcióikat, aminek pedig nagy hasznát veszem a párkeresésben. Ennek hála néhány találkozó alatt el tudom dönteni, hogy alapvetően milyen személyiséggel van dolgom és az önismeretem alapján be tudom kategorizálni, hogy az alapvető személyiségjegyek, melyeket az opponens birtokol, milyen mértékben egyeztethetőek az enyémhez. Sajnos a többség nem ilyen fejlett és tudatos, így általában az elemező kutatás nem áll meg itt. (Optimális esetben a másik fél hasonló szintű és színvonalú vizsgálat alá von engem.) Így feltérképezve a másik igényeit, elhelyezem magamat is egy skálán az ő szemszögéből. Ha optimális eredményt mutat a két mutató, akkor hajlandó vagyok áldozatot hozni és tenni a párkapcsolatért. Ha nem, akkor hagyom, hogy hadd csörgedezzenek a dolgok a maguk medrében. Persze ez nagyon száraz és racionális gondolkodás, szinte már gépies... Hol vannak akkor az érzelmek és a szerelmes trubadúr költészet, a romantika, a szerenádok, a virág? Megmondom: a helyén!
Ott és akkor, amikor alkalmazni kell őket, mert ezekre nem lehet építeni hosszú távon. Kinőttem már abból, hogy azért járjak egy csajjal, mert jó a segge és tetszik, amikor rám néz.
A boldogság...
...összefoglalva eszköz egy olyan kalandban, amelyben a racionalitás sokszor értelmét veszti és a világ feje tetejére áll, majd mégis visszatér önmagához. A boldogság az élet és a nemléte halált jelent. Van, aki csak akkor éli meg, ha érti, míg olyan is, aki csak akkor, ha nem keresi az értelmét. A világ egészen pontosan annyi és akkora, amekkorának látod és látni akarod. Csak annyira szomorú, vagy boldog, amennyire azzá teszed. Ha boldog akarsz lenni, ne keresd a boldogságot, ha nem akarsz az lenni, akkor hajszold csak nyugodtan, mert az előtted lógó mézes madzag legalább fejlődésre ösztökél és egyszer életed végén visszatekintve azt mondhatod, hogy legalább őszintén megfutottad a távot, amit a sors keze kijelölt neked.
